Anyám szerint 4 évesen rímeltem először. Helyszín: fürdőkád. A rím: tappancsomra állok, parancsodra várok.

Bár a bath poetry nem váltotta meg a világot, valami kétségkívül elkezdődött. A kádbeli kétsoros őszintesége jól érzékeltette, hogy már gyerekként ráéreztem arra, ami (szerintem) a költészetben a legfontosabb: arra, hogy az igazán jó versek szívből jönnek.

8 évesen, szüleim válása idején, újra visszataláltam a költészethez. Költözés, iskolaváltás, családi dráma, második házasság, féltékenység, magány, apahiány – volt ott minden, ami egy gyerek lelkét elsorvasztja, és amitől az inspiráció egy egész életen át virágzik.

Csak húsz évvel később, viszonylag felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy ez az érzelmi viharoktól terhes időszak mennyire meghatározó volt.

Meghatározta a személyiségemet, a félelmeimet, a párkapcsolati preferenciáimat, az önbizalomhiányomat, azt, hogy sokszor gyáva voltam, hogy szenvedésfüggő lettem, hogy másokkal akartam betemettetni a bennem tátongó űrt, hogy ideálokat kergettem, hogy hagytam, hogy bántsanak, és ha bántottam valakit, akkor sosem azt, aki megérdemelte volna. Persze ha szemétkedtem, a karma előbb-utóbb felpofozott, semmit sem úsztam meg szárazon.

1995 óta írok rendszeresen, 18 éves korom óta angolul is. Időnként a prózába is belekóstolok –először 11 évesen voltam prózai, egy sárkányos-lovagos fantasy regényt csépeltem képernyőre, de az örök szerelem, az örök létszükséglet a vers.

És hogy mi is a vers? Egy minden érzéket megmozgató, többdimenziós panorámakép. Az örökkévalóság vásznára festett pillanat. Vitrin és szeméttelep. Megnyugtató hangzavar és felkavaró szózene. Gyászbeszéd egy udvari bolond előadásában. Papírpszichológus. Hűséges társ.

Közösségteremtő erő.

Azonban a vers – és a versíró – olvasók nélkül nem sokat ér.

Miközben 11 évesen a sárkányos-lovagos fantasy regényen dolgoztam, végig arról álmodoztam, hogy majd jól kiadják a könyveimet, és baromi híres író leszek. A könyvek jól kiadásáról és a baromi híres íróságról még nem tettem le, ám lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nem a hírnév és az anyagi siker hajszolása visz előre.

Nyilván bennem is ég a minden művészben fellobbanó, Ady-féle üzemanyag – „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak” –, ám a legfőbb motivációs tényező pont ellentétes az egóval. Engem egyetlen dolog motivál igazán, egyetlen dolog van, amiért nem voltam hajlandó feladni: az, hogy az írásaimmal adni szeretnék valamit.

Amikor ez a felismerés tudatosult bennem, egyúttal arra is rádöbbentem, hogy olvasók nélkül a létezésem, a verseim létezése értelmetlen marad.

Remélem, hogy a 19 évet, 3 második emeletet és 83 verset felölelő gyűjteményben megtalálod azt, amit éppen keresel, és azt is remélem, hogy rád találnak azok a versek, amelyek egészen az olvasás pillanatáig téged kerestek, hogy végre értelmet nyerjen a létezésük – és így az enyém is.

0